2010. október 6., szerda

Utóhang

(Interjú Béres Lászlóval, a Figura Stúdió Színház igazgatójával)
B.E.: Hogy telt neked ez a fesztivál?

B.L.: Jól. Nyílván, az ilyenkor szokásos fáradságot leszámítva. Egy ilyen kicsi csapat számára kihívás egy ekkora fesztivál megszervezése. Gyakorlatilag önerőből jött létre, a színészeknek, az adminisztrációnak, a műszaknak és még sok más embernek köszönhetően. Már csak egy utolsó koncert van hátra, és akkor már biztosan állíthatom, hogy eredményes fesztivált zártunk. Azt látom, hogy a közönség is érdeklődött, ezen kívül nagyon jó a csapatok visszajelzése is, a többség nagyon meg volt elégedve a közönséggel. Azt érzik, hogy itt egy olyanfajta közönség kezd kialakulni, amely nyitott szinte bármilyen előadásra, s ez nem csak a fesztiválnak, hanem a Figura műsorkritikájának is köszönhető.
B.E.: Az elöző évek Dance Movement Theatre fesztiváljaihoz képest gondolod, hogy ez jobban sikerült? Van esetleg olyan, ami pl. az elmúlt években eredményesebbnek mondható?
B.L.: Azt gondolom, hogy a fesztivál harmadik kiadása abból a szempontból biztosan jobban sikerült, hogy most már szemmel láthatóan nemzetközi jelleget öltött. Egyre nívósabb csapatokat tudunk megszólítani, akik elfogadják a meghívásunkat. Eredményesebb volt ez a fesztivál, hiszen szervezése már egy évvel ezelőtt elkezdődött. Ahhoz, hogy ilyen csapatok ide tudjanak jönni, időben el kellett kezdeni a szervezést. A romániai helyzetre általában nem az jellemző, hogy egy évvel előtte elinduljanak a tárgyalások. Az utolsó száz méteren, az utolsó hónapokban kezdődnek el a szervezések. Ezt mi jó előre elkezdtük, így ettől nagyobb lett, s kicsit nehezebb is. Azt gondolom, hogy a szervezésben mindig is voltak és lesznek hiányosságok, ám igyekszünk a legjobbra törekedni. Egy nagyobb stáb kellene ahhoz, hogy minden gördülékenyen működjön.
B.E.: Milyen koncepció alapján választottátok ki ezeket az előadásokat? Miért pont ezeket a társulatokat hívtátok el?
B.L.: Azt kell tudni, hogy a Dance Movement Theater Fesztivál jellegzetessége az, hogy minden alkalommal egy bizonyos gondolatmenet, gondolatiság köré szerveződik. Első próbálkozásként számunkra ismerős csapatokat hívtunk meg. A másodiknál az egyéni alkotók voltak megszólítva, így alkotói párbeszéd volt a címe. Próbáltuk a különböző alkotók, kultúrák közti párbeszédet erősíteni, és volt egyfajta összehasonlítás a romániai és a magyarországi táncszínházak között is. Voltak szemináriumok, workshopok is, amelyek erről szóltak. Az idei fesztivál a „teamwork”, csoportmunka, nevet viseli. Egyrészt olyan előadásokat hívtunk meg, amelyek többnyire társulatok, közösségi csapatként működnek úgy, hogy egy-egy markánsabb alkotó személyiséghez társulnak. Ilyen például a korábban látott Pintér Béla-társulat, de ide sorolhatnám Urbán András vagy Bozsik Yvette társulatát is. Olyan társulatok is részt vettek, amelyek ha nem is egyetlen személyiség köré szerveződnek, de mindenképpen olyan csapatmunkában dolgoznak, melyekben nagyon erős a közösségi szellem. Azt hiszem, ilyen például a Figura, a Piatra Neamţ-i társulat, de még volt egy pár.
Az idén ünnepeljük a Figura intézményesülésének huszadik évfordulóját. Azt gondolom, hogy a Figurára jellemző az „erős” közösségi létezési forma, illetve a csapatban való gondolkodás. Nyílván olyan előadásokat, társulatokat szólítottunk meg, amelyeknek a munkássága számomra, számunkra fontos, ismerős, közel áll a miénkéhez. Ugyanakkor az is a cél, hogy a meghívott előadásokon keresztül, úgy a Gyergyói közönséget, mint a más, környező városokból (pl. Vásárhely, Csíkszereda), településekből érkezett nézőket is megszólítsuk. A közönség és a társulat számára egyaránt fontos az, hogy felmutassunk lehetséges utakat, variánsokat, ugyanakkor szembesüljünk a színházcsinálás, illetve a színházi látásmód különböző módozataival. Úgy is mondhatnám, hogy „egy kicsit tágítani kell a köröket”. Elsősorban ez befolyásolt mikor ezeket a társulatokat kiválasztottam, meghívtam.
B.E.: Volt-e „kedvenc” előadásod? Melyik előadásnak örültél a legjobban?
B.L.: Azt gondolom, hogy erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni, ugyanis mindegyik előadásnak megvolt a maga sajátossága, és az is, amiért szerettem. Természetesen a Figura előadása, hiszen az a miénk, azt fenntartások nélkül szeretem, de ugyanúgy (érthetően személyes okok miatt) fontos a Piatra Neamţ-i előadás, a Yerma, amelyet én rendeztem, de azt gondolom, hogy az első napi török előadás a Çağlar Yiğitoğullari előadása ugyanilyen erősen hatott rám. Ezt a fajta erőteljes színészi jelenlétet, szinte önromboló színészi alakítást úgy gondolom, minden társulatvezető szeretné, ha a színészei képesek lennének felmutatni. Folytatva, hasonlóan erős kihívást jelent például a szabadkai színészek előadása, ugyanígy a Tünet Együttes finom humora is, hiszen ahogy ilyen szelíd iróniával meg lehet fogalmazni dolgokat, az a társulat számára is nagyon izgalmas lehet. Vagy beszélehtünk a ma esti előadásokról is. Számomra nagyon fontos a Kobez előadása, az Ékezet, amelyről azt gondolom, hogy egy gyönyörű költői színház, így az egyik kiemelten erős pillanata volt a fesztiválnak; és hát a Pintér Béláék sem hazudtolják meg önmagukat. Nagyon drasztikusan, a tőlük megszokott módon, nagyon erős formát választva, szembesítettek a társadalmi sajátosságokkal, fonákságokkal. Összességében megvan annak az erénye, hogy mindegyikben megtaláltam, amit szívesen ötvöznék, látnék a társulatunk gondolkodásmódjában.
B.E.: Hogy tekintesz a jövőre? Úgye lesz még következő alkalom is?
B.L.: Én azt gondolom, hogy ha élünk és eszünk akkor igen. Igazából már most, vagy inkább két éve megfogalmazódott a következő kiadás gondolatisága. A következő fesztiválon, az előadások és a zene kérdéskörét fogjuk körbejárni a színház, a tánc, a mozgás és a zene kapcsolatát egy előadáson belül. Tehát valószínüleg olyan előadásokat, produkciókat fogunk meghívni, beavatni, amelyek ebbe az irányba tesznek érdekes, izgalmas kísérleteket.
B.E.:Köszönöm és gratulálok. Én nagyon jól éreztem magam!
Emőke

-Fesztivál-


Síkban


-A SOHA VISSZA NEM TÉRŐ-

Pintér Béla és társulata


Amíg a vissza nem térő vágyálmainkkal, anyagi jólétünkkel, görcstelen gyarlóságunkkal vagyunk elfoglalva, addig az életünk igazán fontos értékei szépen tovaszállnak és soha vissza nem térnek – merül fel bennem az előadás után.
Pintér Béla sajátosan beszél az életről, s az azt átszövő felszínről. Szinte szembekacag a tragikummal. Úgy tesz, mintha megpróbálná teljesen háttérbe szorítani azt, poénnal töri szét a mély pillanatokat is. Még a legnagyobb fájdalmon is képesek vagyunk gátlások nélkül kacagni, mint valami utolsó erkölcstelen állatok. Mintha mindenki kárörvendő lenne, mintha kihalt volna belőlünk az összes együttérzés. Az előadás és néző teljesen abszurd helyzetbe kerül, képtelenek leszünk az empátiára.
Figurákat látunk, amit legtöbbször mélységesen utálok, de Pintér nyelvezetében elfogadhatóvá vállnak. Hogy mitől, mitől nem: igaziak.
Az előadás mesteri magabiztossággal ötvöz több stílust, világot, úgy, hogy egy pillanatig sem érezzük zsúfoltnak. Kihasználja a kétdimenziós díszlet által biztosítható lehetőségeket. A díszlet, és kellékelemek, képesek elemelni az előadást. Továbbá a síkban való ábrázolás is arra utal, hogy egy mű világban élünk, valahol a felszínen tapogatózva, prímér jelentésekbe ütközve. Még a sok klisé sem zavaró, mert mi az élet, ha nem a régi nagy közhelyek újrafelfedezése, más szempontból, más irányból. Dramaturgiai szerkezete szinte átlátható, mégis végig fenntartja a figyelmet. Nyugodtan lehet mondani, hogy a Pintér-előadások egy kaptafára készülnek, de szerintem a mai színház jól megcsinált darabjai közül messze kitűnnek…
Tamás István

2010. október 5., kedd

Z (zárójelben)

Nem kenyerem az írás, mégis valami arra késztet, hogy írjak, mégpedig a 3. Dance.Movement.Theater fesztiválról. Gyergyószentmiklós négy napig igazi tánc, mozgás, performansz- művészeti nagyváros lett, ez köszönhető
a színvonalas fellépőknek, a megtörhetetlen szervező brigádnak, és a színházba bekukkantó lelkes (vagy éppen nem) közönségnek. Én, mint a második kategóriába tartozó (igazából, mégis mindháromban résztvevő) igazi fesztiválozóvá váltam.

Az első nap kezdeti nehézségei után - gondolok itt a reggeli felkelésre, meg az délutánig tartó szaladgálásra- a fesztivál beindult. A rövid megnyitó után B

ozsik rendezésében a Játszótér (Figura) c. előadása volt az első, aztán jött a Luv (Çağlar Yiğitoğullari). Itt álljunk is meg egy szóra, mert azt hiszem ez volt a fesztivál egyik legmeghökkentőbb és legnagyobb port kavaró 30 perce. A később már csak „török” néven emlegetett srác, egyszerűen fenomenális performanszot „rittyentett” nekünk. Beszélni róla talán néhány kipihent nap után is nehéz lesz.

Aztán máris koncert, meg buli. Mint, minden fesztiválnak a buli, a kibontakozása. Itt az emberek kötetlenül megbeszélhetnek mindent, ami aznap velük történt. A „török” végre berúghatott és elszívhatott másfél doboz cigit. Mindenki megmutathatta a kifordított énjét. Még Zoli (Tamás István) is leguríthatott néhány sört, így felszabadítva a megmaradt kevés gátlást is. A buli „nemtomhányóráig” tartott, de méretes alkoholmennyiség fogyhatott el.

Második nap már nem csak nekem kezdődött nehézségekkel, hanem mindenkinek, aki részt vett az azelőtt esti bulin. A „török” workshopot tartott, a sajtósok jobbra, balra dőlve próbáltak valami okosat kicsikarni magukból, a szervezők a tegnapi fáradalmakat majdnem kipihenve vetették magukat vissza a munkába. A fesztivál minden nap kb. délután 5-ig szinte halottnak látszott, pedig nem volt az. Szebeni Zsuzsa például virtuális könyvbemutatót tartott a Yourlivingroomban. Hogy Emőke (Bodor Emőke) szavaival éljek: „nem a bemutató volt virtuális, hanem a könyv”. Az érdeklődés nem volt túl nagy, de aki ott volt az szinte jól is érezte magát.

Aztán újra előadások. Először egy kis Brecht Urbán Andráséktól, aztán egy kis Újravágás Bozsikéktól. Mindkét előadás csiklandozta a színházi jókedvet. Aztán egy újabb koncert, amiről lemaradtam, de később hallottam még a két francia srácot. Koncert után persze újra elszabadult a pokol, amit csak úgy hívunk, Livingroom.

Szasza (Vislócki Szabolcs) Egészen jól bírta a cigányos félórát, pedig állítása szerint ő már öreg ehhez. A Leo (Fodor Alain Leonard) laptopja teljesen megtévesztett ez az éjszaka alatt. Amikor bezártuk a bulit a Leo gépe reggel 7 órát mutatott, mire haza értem hajnali 4 lett. Szóval Leo, állítsd be az órád!

A harmadik nap reggel, még nehezebben indult, bár erről nem a Figurás igazgatók maratoni beszélgetése tehetett, mert az igazán jó volt, hanem az esti ugrálós balkán zenék. Miközben Györgyi (Fodor Györgyi) nagy erőkkel azon dolgozott, hogy a beszélgetésről egy jó kis cikket hozzon össze, addig mi Katával (Demeter Kata) és Zolival (Tamás István) jobbra-balra dőltünk a fáradtságtól.

Az esti előadásokról sajna lemaradtam, két dolog miatt is. Az egyik az volt, hogy nem fértem be az elsőre, a másodikat meg már többször is láttam. Az estére azt a becses feladatot kaptam, hogy Lajkót (Lajkó Félix), meg baráti társaságát kalauzoljam. Nos, talán ez tehetett arról, hogy másnap reggel, nem tudtam felkelni. Lajkó koncertjét csak kis darabokban láttam, de még így is élménydús volt. Az koncert után készült interjún, szerintem még jövő héten is nevetni fogok. Küb_beat (Kónya Ütő Bence) egészen jónak ígérkező bulija sajnos balhéba fulladt. Ez van, ha egy gyergyóinak el akarod magyarázni, hogy itt mindenki csak jó szándékkal akar bulizni. Miután épségben hazaszállítottuk Mateit (Matei Rotaru) a Rubinba (Rubin Panzió) egy újabb, rövid, alvássorozat következett.

A negyedik nap, volt az apokalipszis csúcsa. Megpróbáltunk, most már az internetes újságból is valami pofásat csinálni, kisebb nagyobb sikerrel. Juli (Sántha Júlia) már két nappal is el volt maradva, persze csak cikkek szintjén. A Figura műszakos, (és nemcsak) fiai, lányai egy igazi nagy bográcsban, egy nagy babgulyást pattintottak, sok csülökkel. Azt mind megettük. Este újabb előadások. Döbrei (Döbrei Dénes) számora kellemes előadása egy kicsit helyrerázott, amit Pintér Béláék csak fokozni tudtak. Zseniális. Az utána következő bulit már „aki nézte is 2 évet kapott”. Csak nevekre emlékszem: Hella, „Török”, Györgyi, „A Szemüveges Srác” és „A Másik”.

Másnap, alvás délutánig, ebéd a Marosban (Maros Hotel), mindenki felhívása, hogy küldj, majd ezt vagy azt, vagy, hogy éppen mi is történt az este.

Hogy miért is írtam meg ezt a cikket, azt nem tudom, hiszen semmiről nem tudtam érvényben beszélni, és mégis így kavarog minden a fejemben. Aki ott volt látta, tudta, érezte. Aki nem volt ott az, higgye el, hogy nagyon sajnálhatja.

K.B.Gábor (Kolozsi Borsos Gábor)

Plusz, ami még beugrik a Z-től az A-ig. Avagy hogyan lettem Fodor Györgyiből Györgyi és Györgyiből hulla.

Hétfő dél. Jesszus, már a szemem fölött is karikásodik. Megcsípem magam, lássuk, hogy vagyok így élve-halva. Mindenki tűrte a fesztivált, míg tűrhette, de a sajtó lett az egyik legtűrtebb. Valami legalább nyomtatásban is megjelent!

Nem hiszem el, hogy a zárópartiról Leo és Gabika hamarabb hazamentek, mint mi. És hogy maximális bizalommal maradt a kulcs Gáborra. Lehet, hogy nem emlékszik mindenre, de azért a megbízhatóságában nem rendült. Ezért jár neki még egy sör Béreslacitól is pipaügyben.

Hogy csak nevek szökdösnek vezeték rész nélkül, nem meglepő. Mert ekkorra már minden cérna, de még „szkoccs” is szakadt (a vezetékek szerencsére csak a nevekben). Hellában egy képzőművész veszett el: így született. Komolyan mondom, hogy mindenki, aki beteszi ezután a lábát a Livingbe nézze meg, mert fel van ragasztva az akárhány Bob Marley fölé a Hella-kollázs fesztiválplakátból, csokis papírból, különböző rugalmas, meg nedvszívó anyagokból és csillámos rózsaszín körömlakkból összetákolva (Like or Unlike it!). Úgy fest, Hella sose hulla, mert a lelkem dehogy hagyta abba a kibontakozást: a sikerélmény csúcsán rázendített (zendített, volna, ha…) magyar népdalokra. Meg vagyok győződve, azért hagyott minden szótag között fél percet, hogy a török is értse. Caglar viszont ennél is nagyobb multikulti empátiát mutatott, amikor a török halandzsa dallamokat kezdte s végezte. Nem hagytuk, hogy abbahagyja!

Zseniális volt, rekeszizomgörcs! Pár órával azelőtt még egy fotelben szenvedtem, hogy aludni akarok, csak hát sebesség kellett volna a felüléshez. S a sebesség nem holmi hullatulajdonság. Maradtam. Úgy döntöttem, ha már energiát szerzek (sósperecből és pufulecből), akkor legyen belőle tánci-tánci… főleg, ha már olyan lányos zenékre fogtuk.Mert valamire minden nap fogni kellett, hogy honnan a végkimerülés. Hát nem a végétől, hanem az elejétől kezdve elindult a lavina (meg a LUVina is).

Emlékszem, hogy berobbanok a sajtószobába, hogy nézzem meg kik jöttek, kiket kell elvinni a szállásra. Sziasztok: Fodor Györgyi vagyok. Meg itt van még: Demeter Kata, Bodor Emőke, Sántha Júlia, Tamás István, Kolozsi Borsos Gábor. Meg a tipikus ismerkedős összemosolygások, kérdések. És Pityu még hallgat. Aztán többet senki nem hallgat. És mindenki hozza a formáját: a katásat, az emőkéset, a julisat, a pityusat, a gáborosat, a györgyiset. És az idei teamwork jegyében a közösen széthullottat. De, hogy ennyi hassító (ez nálam csillagos elismerés), csaknem az egész érzelmi skálámat megmozgató előadás legyen zsinórban (ez az egy nem szakadt), azt egyik formám se látta előre, csak a végén.

Sok zárójelet használtam én is? Lehet, mert még nem tudom lezárni teljesen ezt a fesztivált. Ide fless, oda fless. Na de az dobja az első követ a sajtósokra, aki mindenre emlékszik! Mi úgy ott voltunk ezen a fesztiválon, ahogy meg van írva!

Györgyi (Fodor Györgyi)